5. fejezet: A levél és az első énekóra

„Szépségem.” Ez áll a pergamenen. Remegő kézzel kinyitom, és megpillantom a férfias, hurkos kézírást.

„Szépségem!
Találkozni akarok veled, hogy milyen okból kifolyólag, azt majd megtudod, ha eljössz!
Gyere holnap hatra a Szükség Szobájához, az ajtót már ott fogod találni!
Scorpius”

Még egyszer átfutom a sorokat, hogy megbizonyosodjak róla, nem képzelődöm, majd Izumy kezébe nyomom a levelet és felállok az ágyról.

- Elmész? – kérdezi barátnőm.
- El kéne – vonom meg a vállam.
- Nem muszáj.
- De nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar.
- Akkor menjél – mondja, miközben lefekszik az én ágyamba és betakarózik.
- Izumy! Szállsz ki onnan! – kiáltok rá.
- Feküdj le az én ágyamba, jó? A tiéd olyan kényelmes… - motyogja csukott szemmel.
- De potom fél óra múlva kezdődik a tanítás. És a fiúk meg lent fognak minket várni a klubban, kábé húsz perc múlva.
- Küldj nekik egy levelet, hogy: „Jó éjt!” Érteni fogják. Egyébként most nem érdekel az idő – motyogja vissza nekem a takarókupac alól.
- Oké – egyezek bele, majd az íróasztalomhoz lépek, felkapok egy pennát és egy kissé gyűrött pergament, ráfirkantom az Izumy által diktált szöveget, rákötöm Bubó baglyom lábára és útjára eresztem.
- Nem kellett sokat győzködni – hallom az ágyamból Izumy hangját.
- Hát nem – dőlök el az ő ágyában, és rögtön ellep az éltető álom.


***

- Izumy! Basszus, Izumy! Délután két óra lesz tizenöt perc múlva! Hallod?! – ordítok, mint egy sakál.
- Mi van?!
- Pont az van! Öltözz, mert kezdődik az… Milyen óra is lesz most?
- Átváltoztatástan! – ordítjuk egyszerre, majd én befutok a fürdőbe, míg ő nekiáll öltözni. Három perc múlva kifutok onnan, belököm barátnémat és felveszek egy – még – tiszta inget, a méregzöld csőfarmeremet, hozzá pedig a fehér tornacipőmet. Mivel nem tudom, hogy milyen idő van, magamra kapom még az egyenpulóvert is.
- Indulás! – kiált futtában.
- Szerinted van még valami kaja a nagyteremben? – kérdem pihegve.
- Nem tudom – liheg vissza, de sajnos, mire megérkezünk a terem elé, senki sincs előtte.
- Ne! Ne! Ne! – siránkozok.
- De! Na, menjünk be, hiszen tavaly is volt már ilyen – mondatát követően kopogtatunk a „pokol kapuján”. Amikor belépünk, minden szem ránk szegeződik.
- Oh, mily meglepő, hogy megtisztelnek minket a jelenlétükkel! – szól szigorúan és kissé gúnyosan McGalagony.
- Elnézést tanárnő… - kezdek magyarázkodni, de a vén banya félbeszakít.
- Nem érdekel, Miss Weasley! Üljenek le! – ordít, de úgy, hogy füstöl a füle.
- És mégis, hol voltak egész nap?!
- Öhm…
- Büntetőmunka! Két nap se telt el ebből az évből, de magunk máris itt tartanak! Jelentkezzenek szombaton hét órakor a trófeateremnél!
- De tanárnő, baseballválogatás lesz szombaton, hulla fáradt leszek – ellenkezek.
- Gondolkozott volna! Pont a RAVASZ-évben! Mi lesz így magukból?! – miután mindezt a pofámba kiáltotja, megfordul, és folytatja a lecke magyarázását. Mivel nem tudom, hogy éppen miről beszél monoton hangon, próbálkozom az elmúlt években tanult nyitott szemmel alvással, amit, meg kell jegyeznem, mágiatörténeten sajátított el a fél évfolyam. Míg ezzel foglalatoskodom, egyszer csak egy levél röppen elém. Gyorsan körülnézek, hol van McGalagony, és miután megbizonyosodom róla, hogy nincs a közelben, kinyitom a pad alatt.

„Jó éjt? Kinek az agyából pattant ki ez a hülyeség? Mark”
„Izumy mondta, hogy ti meg fogjátok érteni. Miért kérded? Scar”
„Sejtettem. Mi is elgondolkoztunk, hogy alszunk tovább, de Axel lebeszélt minket. M.”
„Pedig milyen jó volt! S”

Erre már nem kapok választ, csak egy kinyújtott nyelvet. Az óra többi részét nagy nehezen kibírom, és mikor kicsengetnek, úgy szaladok ki a teremből, mint akit üldöznek.

- Mi volt ma? – kérdezem a mellettem haladó, igencsak álmos képű Lucast.
- Semmi különös – motyogja.
- Ja, mindenki tőlünk kérdezte, hogy hol vagytok – morog Rob.
- Mi az, hogy mindenki? – érdeklődik Izumy.
- Hát James, meg a tanárok, ja, és ne felejtsük el a fiúkat meg a klubtagokat is – ad választ Axel.
- Ja, értem – felelem nagyon értelmesen.
- Van még valami kaja a nagyteremben? – teszi fel korábbi kérdésemet Izumy.
- Nem, már nincs, de hogy lássátok, milyen jó fej vagyok, raktam el nektek ezt-azt – válaszol vigyorogva Axel, miközben belenyúl a táskájába és kivesz belőle két kis csomagot. Az egyiket átnyújtja Izumynak, a másikat pedig nekem.
- Milyen óránk lesz? – kérdezem teli szájjal.
- Nekünk már semmi, de neked még lesz négykor egy énekóra – világosít fel Axel.
- Tényleg – kapok észbe.

- Rose! – kiált rám valaki, aki tuti nem haver, mert Rose-nak hívott, de nem is ellenség, mert nem Weasleynek. Hát megállok, megfordulok és észreveszem a kis elsőst, akinek fel van szakadva a szája széle és csuromvizes a talárja.
- Ezt a levelet Bob Barker professzor küldi neked – dadogja, én pedig leguggolok hozzá és elveszem a levelet.
- Először is köszönöm. Másodszor, ki tette ezt veled? – mutatok végig rajta kissé ingerültem. Persze, mert utálom az olyanokat, akik a kicsiken fitogtatják az erejüket.
- Nem mondhatom meg, mert akkor megbosszulja. De miért vagy ilyen kedves hozzám? – dadog tovább a pöttöm hollóhátas.
- Megbosszulja? Igen? Na, azt majd megnézzük. Ja, ami a kedvességet illeti, nos, nem szeretem, ha a kicsiket piszkálják. Mond csak a nevét – buzdítom.
- Köszönöm szépen – hajtja le a fejét. – Hatan voltak. Sandra Parkinson tette, de ott volt Malfoy meg Zambini is. A többit nem ismerem – fejezi be. Várjunk csak, Malfoy?!
- Malfoy bántott téged akár egy szóval is? – kérdezem dühösen.
- Nem, nem is szólt hozzám, csak állt ott.
- Értem… Ne aggódj, kishaver, ezek nem fognak többet bántani téged. Ha valami gondod van, csak szólj nekem. Rendicsek? – fejezem be még mindig ingerülten, majd felállok, és otthagyom a kisfiút.
- Malfoy? – kérdezi Mark. – Jól hallottam?
- Igen, Mark, jól hallottad!
- És ezek után is elmész a holnapi találkára? – faggat Izumy.
- Persze! Már csak azért is, hogy leordítsam a a fejét!
- Ez a beszéd – vigyorodik el barátnőm gonoszul.
- Scarlet! Várjatok! – kiabál utánunk valaki.
- Jasper! Szia! – üdvözlöm.
- Sziasztok! Hol voltatok egész nap? – érdeklődik.
- Na, mintha nem tudnád – morog Lucas.
- Jó, csak Scar vagy Izumy szájából akartam hallani – jön a válasz, épp mikor megpillantom a hat jómadarat, köztük Malfoyt is a folyosó végén. Őrült ötletem támad.
- Jasper, van kedved játszani? – súgom a fülébe.
- De még mennyire – suttog vissza, és tudom, hogy érti, mire gondolok. Eközben felém fordul, a falig tol, és már csókol is. A csókja most is tüzes és vérpezsdítő, de én megszakítom, mert hallom, hogy a mardekáros bagázs már a közelben van.
- Hé, ribanc! – szólok oda fölényesen, mire Parkinson idenéz.
- Oh, Weasley, csak nem kinyílt a csipád? – vág vissza fellengzősen, mire odasétálok hozzájuk és megállok tőlük néhány lépésnyire.
- Na ide figyelj, milyen jogon piszkálod az elsősöket? – teszem fel a költői kérdést, de nem is hagyom válaszolni. – Tudod, mit? Gyere csütörtök éjfélkor a csillagvizsgáló toronyba, és mutasd meg, hogy velem hogy bánsz el – fejezem be higgadt hangon, és a mardekárosokat kikerülve a többiek után eredek , de azért még vetek egy undorodó pillantást Malfoyra.
- Miből gondolod, te kis senkiházi, hogy párbajozom veled? – visít Parkinson.
- Ha beszartál, úgy is jó, de remélem, felfogta az a hülye agyad, hogy az egész suli meg fogja tudni, milyen gyáva vagy – mondom neki meglepően nyugodt hangon, pedig legszívesebben beverném azt a nagypofáját.
- Ott leszek! – vinnyog sértődötten, mire én sarkon fordulok, és vigyorogva belecsapok a fiúk meg Izumy kezébe.

- Figyelj, Scar, nem akarok vészmadár lenni, de már beszereztél szombatra egy büntetőt Izumyval egyetemben, most meg egy párbaj? – kezd bele Axel, miközben a klubhelyiség felé vesszük az irányt.
- Tudom, hogy mire gondolsz, de hallottam Teddytől a nyáron, hogy neki se nagyon volt ideje semmire sem. Ezért kihasználom az alkalmat most így az első héten. Meg különben is, az a kis ribanc nem úszhatja meg szárazon – fejezem be.
- Ez igaz, de ugye leállsz? – nyaggat tovább. Hát igen, ha Axel nem lenne velünk, akkor már rég kicsaptak volna a suliból.
- Igen, leállok… Nyugalom és lazaság – nézek rá vigyorogva, de erre már csak megcsóválja a fejét.
- Te, Scar – szólal meg egy kis idő elteltével Rob.
- Igen?
- Mi áll abban a levélben, amit az a kissrác hozott?
- Tényleg, még meg se nézted, pedig az énektanár küldte – folyik bele Mark, mire én belenyúlok a nadrágzsebembe, és kibontom a kis cetlit.

„ Miss. Weasley!
Maga az egyetlen diák a hetedik évfolyamból, és ennek nagyon örülhet. Kérem, hozza el a négy órakor tartandó énekórára a hangszerét (ha van), mást nem! A termet a harmadik emeleti folyosón találja meg. Ne késsen!
B. Barker professzor”

Fennhangon olvastam, hogy a barátaim is hallják.
- Milyen diplomatikus személyiség a korához képest – állapítja meg Izumy a Dáma portréja előtt állva.
- Kérem a jelszót! – szól a festmény.
- Bagolykaki – felel Axel, mire a kövér asszonyság felfedi a portrélyukat.

Bent szinte mindenki egyszerre néz felénk, a kis libák felállnak s elhurcolják a fiúkat, másik három szerencsétlenhez az egyik sarokba. Biztos vagyok benne, hogy az egyikük James.
- Scarlet! Izumy! – szól nekünk valaki, mi meg egymásra nézünk és elkezdünk araszolni a lánylépcső felé. De a kísérletünk sikeretlen, mert Frankie elénk ugrik és nekiáll hablatyolni arról, hogy milyen szépek és gyönyörűek vagyunk… És így tovább, és így tovább…
- James, te csókolsz a világon a legjobban! – visítja egy liba unokatesómba karolva.
- James?! – kezd vörösödni barátnőm feje. Hát persze, mert neki meg az említett személynek randija lesz – vagy lett volna – szombaton.
- Izumy, ez nem az, aminek látszik! – kezd magyarázkodásba.
- Leszarlak! – ordítja oda neki, majd hozzám fordul. – Ugorjunk fel a cuccainkért, aztán irány a könyvtárba leckét írni! Mert én itt egy percet sem bírok tovább! – az utolsó mondat megint Jamesnek szól. Amikor befejezi, felszaladunk a lépcsőn, be a szobánkba, ott összeszedjük az összes leckét és már megyünk is le a klubhelyiségbe.
- Scarlet, ne hagyj itt! – kiált nekem kétségbeesve Mark.
- Nem hagylak. De akkor állj végre a sarkadra! – mondom neki somolyogva.
- Jó-jó! – feleli, és Lucasékkal együtt elkezdi terelgetni a libákat, majd amikor kiszabadulnak, felfutnak a fiúlépcsőn. Míg fent piszmognak, odajött hozzánk James.
- Izumy, tényleg nem volt semmi!
- Nem mondtam elég világosan?! Leszarlak!
- Egyszer csak lesmárolt, és egyébként sem jártunk még!
- Azt mondtad, hogy fontos vagyok neked! Hát azt látom! És lehet, hogy nem jártunk, de (ezek után) már nem is fogunk!
- Mi az, hogy nem is fogunk? – halkítja le magát James.
- Úgy, ahogy mondtam! Szerinted én, „minden pasit megkap Izumy”, mi a francért nem kezdtem ki veled? Nem tudod? – kérdezi kissé könnyes szemmel és hisztis hangon Izumy.
- Nem – válaszolja megsemmisülten James. Közben megérkeznek a fiúk is.
- Azért, mert te minden csajt csak dugsz két hétig, aztán meg dobod! Hát engem nem fogsz! – ordítja már sírva, majd karon ragad (engem) és kirángat a portrén.

Egészen a könyvtárig nem engedi el a karom, és nem is áll meg, hiába kérjük. Aztán amikor odaérünk, megáll, és a nyakamba veti magát.
- Rose, miért csinálta ezt? – bömböli a vállamnak.
- Figyelj, kislány, jobb, hogy most kiderült, hogy nem bír ellenállni a csajoknak, bármennyire is szeret – vigasztalom.
- Miért, visszacsókolt? – enged el egy pillanatra.
- Igen – simogatja meg a hátát Lucas.
- Szuper – motyogja, majd megtörli a szemét és felnéz. – Igazad van. Jobb, hogy most derült ki.
- Menjünk be! – invitál minket Rob. – Ácsi! Mi a fenét keresünk mi a könyvtárban?!
- Egy pillanat múlva már semmit sem, Mr. Polk! – rikoltja a vénséges vén Cvikker néni.
- Elnézést! – szól vissza ingerülten Rob. – De most tényleg, mit csinálunk mi itt?
- Ne haragudjatok, srácok, de nem akartam a klubban tanulni, mert ugye ott van James is – szipogja Izumy.
- Jaj, semmi baj! – karolja át Lucas, de közben megajándékozza Robot egy lesújtó pillantással, majd elindul vele a sorok között.
- A legeldugottabb kis sarokba, ha szabad kérnem – súgja oda nekik Rob.
- Csak nem halsz bele – mondom neki.
- De igen, bele fogok halni, csak Izumy miatt nem fújom fel – motyogja, én meg kupán vágom.
- Mi történt?!
- Mr. Polk, utoljára figyelmeztetem! – visítja ismételten Madam Cvikker.
- Felfogtam! – ordít vissza Rob, majd lehuppan egy székre, és előkapja a könyveit.
- Huh, már csak negyvenöt percem van, aztán kezdődik az énekórám – mondom, miután ellenőriztem az időt, majd elindulok a bűbájtan házim megírásához szükséges könyvekért. Bő fél óra alatt végzek is, mivel ebből a tantárgyból mindig könnyű megírni a leckét. Belerakom a pergament a könyvembe ahhoz a részhez, amit vettünk, majd elpakolok.
- Srácok, én lépek a gitáromért, aztán énekre. Itt lesztek még egy óra múlva? – kérdezem őket.
- Persze, hatig itt leszünk, aztán, ahogy szoktuk, akinek nem sikerül befejezni valamelyik dolgozatát, az majd lemásolja valakiről. Szóval ide gyere, ha végzel – fejezi be Axel, fel se nézve az átváltoztatástanból.
- Kéz-, és lábtörést, hercegnő – mondja Mark, és ad egy puszit.
- Köszi, nagyfülű – mosolyodom el, majd búcsút intek, és amint kilépek a könyvtárból, futólépésben közelítem meg a klubhelyiséget. Azonban amikor belépek, James azonnal letámad.

- Scar, nem akartam visszacsókolni, de már megszoktam! – kezd bele megbánó hangon.
- James, figyelj, nekem erre most nincs időm, majd beszélünk vacsora után, jó? Egyébként mi az, hogy már megszoktad? Megszoktad, hogy lotyókat csókolgatsz? Hát jó lesz, ha leszoksz róla, ha Izumytól akarsz még valamit! – mondom, és már futok is fel a lépcsőn, be a szobánkba. Felnyitom a ládámat, kiveszem belőle a lekicsinyített gitáromat és zsebre vágom, majd szaladok a harmadik emeletre, ahol kiveszem a zsebemből a hangszert, felnagyítom, majd a hátamra kapom és bekopogok. A „gyere”kiáltásra kinyitom az ajtót, és amit odabenn látok, az teljesen letaglóz. Egy színházteremben találom magam, igazi színpaddal, amin egy zongorát pillantok meg.
- Meglepődtél, mi? – kérdezi a professzor, akinek még nem is köszöntem.
- Elnézést. Jó napot, Barker professzor – hebegek. – De tényleg meglepődtem.
- Semmi gond. Bizonyára te vagy Rose Weasley – Inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek.
- Igen.
- Nos, tisztázzunk valamit: neked ebben a teremben én mindig csak Bob leszek és tegezhetsz, de ha esetleg találkozunk a folyosón, akkor már sajnos magáznod kell.
- Értem, de hogy-hogy tegezhetem… akarom mondani, tegezhetlek? – kérdem őszinte kíváncsisággal, hiszen itt, a Roxfortban, én csak egy tanárt tegezhetek, az pedig nem más, mint Hagrid. Jó, mondjuk nekem ő nem csak tanár, hanem a barátom is.
- Miért magáznál, mikor én huszonnégy éves vagyok, te pedig, ha nem tévedek, tizenhét – jön a válasz kuncogva.
- Igen, annyi vagyok. De ha McGalagony megtudná, tyűha, kapnál a fejedre – nevetem el magam.
- De McGalagonynak ezt nem kell tudnia – röhög velem.
- Tényleg csak engem fogsz tanítani a hetedik évből? – kérdezem, előresétálok a méregzöld szőnyegen a széksorok mellett, és leülök mellé az első sorba.
- Igen, ezért is vagy nagyon szerencsés. Mert, mint tudod, a vizsgák előtt majd el foglak vinni a Pri Madonna musical iskolába, hogy könnyebb legyen a felvételid, és ha csak téged viszlek, mivel csak te vetted fel a hetedik évből ezt az órát, akkor kétszer, sőt, sokszor nagyobb az esélyed a bejutásra.
- Meg persze, kell minimum négy kiváló RAVASZ.
- Úgy bizony. Tom mondta, hogy te is feliratkoztál a baseballválogatásra, mint dobó. Ugye tudod, ha bekerülsz, nagyon kell majd hajtanod. Az a sok házi, kviddics, baseball és az énekórák.
- Tudom. De majd félévkor leadom a gyógynövénytant a barátaimmal együtt. Arra nincs szükségem egész évben, csak egy fél évig kell járnom rá.
- Talán úgy könnyebb lesz – feleli. – Na, de látom, hangszered is van, méghozzá egy gitár! – áll fel. – Vedd csak elő gyorsan! – buzdít, én pedig eleget teszek a kérésének, és kiveszem a tokjából az éjfekete akusztikus gitárom, amit karácsonyra kaptam.
- Csodás egy hangszer… Kipróbálhatom? – kérdezi izgatottan.
- Persze, csak kérlek, nagyon vigyázz rá.
- Ez csak természetes – bólogat hevesen, és elkezd pengetni.
- Nagyon tiszták a húrjai, látszik, hogy tényleg vigyázol rá – szólal meg egy idő múlva, felriasztva engem a terem bámulásából.
- Mindig itt lesznek az órák? – kérdezem hirtelen.
- Igen. Gyere fel a színpadra, megnézem a hangod – mondja, majd suhint egyet a pálcájával, és a zongora életre kel. Az óra végéig csak énekelek, meg néha beszélgetünk, ami abból áll, hogy kérdez rólam. Persze, konkrét dalokat még nem énekelhetek, csak skálázunk.

- Köszönöm, Bob – mondom neki az ajtó előtt állva.
- Oh, igazán nincs mit! És ne félj, itt jó helyen lesz a gitárod, nem fog hozzányúlni senki, még én sem – nyugtat meg.
- Ezt is köszönöm, de most már megyek, hiszen csöngettek, meg amúgy is, még házit is kell írnom.
- Sok sikert hozzá – mondja, én pedig kilépek az ajtón.
- Szervusz, Rose! Csütörtökön ugyanitt, ugyanekkor találkozunk! – hallom még a hangját.
- Szia! – köszönök én is, és elindulok a könyvtár felé. Közben majd kicsattanok a boldogságtól.

- Srácok, hihetetlen volt ez az óra! – mondom nekik, és leülök elmesélni, mit csináltunk.
- Tegezheted? – csodálkozik mellőlem még mindig Axel.
- Aha – vigyorgok, mint a vadalma. – Na, mivel nem vagytok még készen?
- Még vissza van a bájitaltan meg a bűbájtan – morog Rob.
- Jól van – mondom, azzal felállok, és elmegyek a szükséges könyvekért az átváltoztatástan és a bájitaltan részleghez. A következő egy órában nem is szólunk egymáshoz, csak akkor, ha valamit nem tudunk, aztán amikor végzek, belerakom a táskámba a teleírt tekercseket, és kinyújtózom.
- Menjünk fel a klubba, aztán irány kajálni – ásítozik Mark.
- Végre végeztünk!Már azt hittem, soha nem szabadulunk ki innen – morog Rob.
- Ne legyél már ilyen, itt sokkal könnyebben meg lehet írni a leckét, mint a klubban – oktatja ki Axel.
- Az lehet, de itt ez a bányarém könyvtáros, akitől, meg kell jegyeznem, kiráz a hideg – morog tovább, de senki sem foglalkozik vele.
- Scar, gondolom, odament hozzád James – fordul hozzám Izumy.
- Aha, megígértem neki, hogy majd beszélünk vacsora után – fojtok el egy ásítást.
- Jól van – motyogja, én pedig átkarolom, és így megyünk tovább. Miután lepakoltunk, leslattyogunk a nagyterembe.
- Komolyan mondom, a tavalyi év sokkalta jobb volt. Egy csomót mókáztunk, meg minden, most meg marad szórakozásnak a könyvtár – jegyzi meg Rob a nagyterembe érve, ahol aztán leülünk. Sajnos James nem engedi, hogy nyugodtan vacsorázzak, mert elrángat az asztal végébe, és bőszen magyaráz, hogy ő nem akarta, stb. stb. Én meg csak bólogatok, néha elmotyogok egy „igen, hát hogyne” kifejezést, de különösebben nem érdekel.
- Rose, figyelsz te egyáltalán? – néz rám dühösen James.
- Ja, figyelek, persze, csak már álmos vagyok – vágom ki magam.
- Akkor menj aludni! – kiált rám, majd feláll és elviharzik. Mintha én tehetnék róla, hogy eddig már szinte mindenkit megforgatott az ágyában.
- Ne is foglalkozz vele – ül le mellém Albus.
- Szia, nagyfiú! – köszönök rá. – Mi van veled?
- Semmi különös, csak elegem van a tanárokból, pedig ez még csak a második nap – sóhajt.
- Ezzel nem vagy egyedül.
- James miatt ne fájjon a fejed, tudod, hogy milyen, ha nem körülötte forog a világ.
- Ja, igen, már elég rendesen kiismertük – mondom. – Csajokkal mi van? Ugye, te nem vagy olyan, mint a bátyád? – váltok hirtelen témát.
- Áh, dehogy – rázza a fejét, és elvigyorodik. – A csajok megvannak nélkülem is, majd valamikor összeszedek valakit, ha meg nem, akkor így jártam.
- Jól beszélsz. De most, drága Perselus, én lépek alukálni – vigyorgok le rá, mert időközben már felálltam.
- Ne hívj már így – morog, én pedig összeborzolom a már így is kócos haját.

Mikor a srácokkal felmegyünk a klubba, ott a fiúk a szánkba rágják, hogy nehogy el merészeljünk aludni, mert ők nem tartják miattunk a hátukat.
- Jól van, jól van! – zárom le a témát. Odafent a kómás Izumyt belököm az ágyába, ő meg, úgy ahogy van, elalszik ruhástul. Nekem még maradt annyi lelkierőm, hogy megfürödjek, mert reggel annyira suta vagyok, hogy kitöröm a nyakam a tusolóban, . Aztán bedőlök az ágyikómba, és az elalvás előtti utolsó gondolatom az, hogy már alig várom a holnapot, amikor végre leordíthatom Scorpika fejét …

Haliii (: a következő tényleg nem tudom, hogy mikor fog jönni de a jövőt illetően még soksoksoksoksoksooook öltetem van (: